Egy országnyi terület vízháztartása néhány számban: mennyi érkezik, mennyi párolog el, mennyi folyik tovább. A Középső-Duna-medence erre ritkán alkalmas hely, mert hidrológiailag majdnem zárt doboz — Dévénynél belép, a Vaskapunál kilép, és a Tisza, a Dráva meg a Száva vízgyűjtője teljes egészében belül van. A mérlege ezért felírható. Hogy melyik tagját tudjuk tényleg megmérni, az külön kérdés — és ez az oldal erről is beszámol.
Vízállás, vízhozam és vízhő, óránként, az OVF-től — mind mérés. Minden oszlop egy mérce mindenkori vízjárása: a tetején a legnagyobb, az alján a legkisebb valaha mért vízállás. A nagyító a legalsó sávot mutatja, mert a víz jelenleg ott van. Balról jobbra görgethető.
Az erőmű a Duna vizével hűt: kiveszi, átvezeti, felmelegítve visszaengedi — a víz nem fogy el. Paks mégis külön szekciót kap, mert ez az egyetlen pont az országban, ahol néhány centiméter vízszint és néhány tizedfok hőmérséklet eldönti, hogy van-e áram. A mérleg többi tétele mennyiségről szól; ez küszöbökről.
Öt tétel, mind ugyanabban a mértékegységben, hogy összemérhetők legyenek. Egy m³/s annyi, mint másodpercenként egy ezerliteres kád. A párolgás is így szerepel — így derül ki, hogy nyáron az ország több vizet ad le a levegőbe, mint amennyit a Duna hoz.
Bankszámla-logika, egyetlen futó egyenleggel.
Ugyanazt a párolgást kétféleképpen is meg lehet becsülni. Ha jól mérnénk, a két szám egyezne. Nem egyezik — és a különbségük megmutatja, mekkora a bizonytalanság az egész mérlegben.
Amit az ember kivesz a rendszerből. A nagy szám a teljes kivétel — de a víz egy része tisztítva vagy felmelegítve visszatér. Csak az számít veszteségnek, ami nem jön vissza: az elpárolgó öntözővíz, a locsolás, a halastavak felszíne.
A folyó és a levegő mellett van egy harmadik hely, ahol a víz megfordul: a talaj. Itt marad napokig-hetekig, és itt dől el, mit ér a lehullott csapadék. Ez az a rekesz, amiről a hírek nem szólnak, pedig az aszály itt zajlik — nem a folyómederben.